Az utolsó vacsora kelyhe, a Szent Grál ereklyéje

A Grál fogalom problematikája

Az érett középkorban jelenik meg a lovagi irodalomban a Grál, Szent Grál fogalma, mely azóta is ébren tartja a teológusok, történészek, tradicionális filozófusok, kalandorok, művészek és forgatókönyvírók fantáziáját egyaránt. A Grál a középkori sagákban összefonódik Arthur király misztikus regnálásának motívumaival, fénykora az érett középkorra, az 1064-1244 közötti időszakra tehető. II. (Tiszta) Alfonz aragóniai király uralkodása idején, 1174-ben Guiot de Provins megismerkedik az ősi Grál-mondaanyaggal és megírja az úgynevezett „ős-Parzivalt.” Az ezt követő 35 évben újabb művek születnek: 1180-ban Chrétien de Troyes megírja a Percevalt, 1199-ben Robert de Boron megalkotja A Grál regénye című művét, 1210-ben pedig Wolfram von Eschenbach elkészül a Parzival című könyvével. Julius Evola hívja fel a figyelmet arra, hogy a Grál-mondavilág alapmotívumai között számos ősi elemet is felfedezhetünk, noha az elterjedt vélemény szerint a Grál egy keresztény legenda. Amellett, hogy értelmezhetjük a Grál kelta-pogány, indiai-keleti vagy szír hipotézisét, következő munkámban mégis a keresztény vetületre szeretném Olvasóm figyelmét irányítani. Egy-egy szimbolikus Grál-értelmezés helyett egy katolikus ereklye, az utolsó vacsora kelyhének hányattatott sorsát mutatom be Michael Hesemann, német egyháztörténész munkája nyomán, mely bizonyos, hogy a legnagyobb hatással volt a középkori lovagi irodalomra, és heroikus-keresztény lelkiségre. 

Az Eucharisztia misztériuma 

A katolikus Szent Grál kultusza szorosan összefügg az Oltáriszentség tiszteletével. Az Eucharisztia misztériuma pedig közvetlenül Krisztus tanításából ered. Az Eucharisztia előképe már a csodálatos kenyérszaporítás története, amikor Jézus egy több mint 5.000 férfiból és családjaikból álló sokaságot látott el kenyérrel és hallal mindössze öt árpakenyér és két hal megáldása után (Jn 6,1-13). Az ételből tizenkét kosár maradékot szedtek össze, azaz Krisztus parancsát követve egy morzsát sem hagytak veszendőbe. A csoda, amelyet Jézus tett, nem öncélú „bűvészmutatvány” volt, hanem magasabb tartalmat hordozott magában. Jézus meg is magyarázta tettét: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha…” (Jn 6,35), amelyet hallgatói többségében nem értettek, és provokálták Jézust, miszerint ő József és Mária fia, akiket mindnyájan ismernek. Jézus erre válaszul kinyilatkoztatta, hogy Ő a Messiás: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51). E kijelentés vezet el minket a Szent Grál legmélyebb lényegéhez: „(…) aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van (…)” (Jn 6,53-58). Az egyházatyák tanításán nyugvó katolikus teológia Jézus e mondatai alapján tanítja az eucharisztikus színek alatt Krisztus valóságos jelenlétét. Az Eucharisztia hálaadás, de misztérium is, mely a nem keresztények, a beavatatlanok számára idegen és érthetetlen – magyarázza Hesemann. Még Jézus szélesebb tanítványi köre is megbotránkozott rajta. A tizenegy sem hirdette volna soha e külső szemlélő számára abszurd tanítást, ha nem győződtek volna meg Krisztus húsvéti feltámadásáról, ezáltal Istenfiúságának és szavainak bizonyosságáról. Csak ez ad magyarázatot arra, hogy miért indultak el az ismert világon, hirdették Krisztus tanítását, és avatták be valóságos testének és vérének misztériumába az új hívőket…”

A publicisztika további tartalma: Az utolsó vacsora, A szent kehely, A Szent Grál lovagjai, A Grál utóélete

A teljes írás a Duo Gladii 2021. áprilisi számában (1. évf. 5. szám) olvasható.
A korábbi és újabb lapszámok megrendeléséhez vegye fel velünk a kapcsolatot ITT!