A rítusok és tabuk sokasága által övezett tradicionális uralkodó – aki az archaikus társadalmakban a szakralitás bizonyos, az időben fokozatosan fogyatkozó ismérveivel bírt – a világmindenség középpontját testesítette meg. A legtágabb értelemben felfogott szakrális uralkodó a létesülteken túli erőkkel fenntartott különleges kapcsolatából kifolyólag tudta biztosítani országában a békét és a jólétet (Pax Romana). E kapcsolat okán az Égi Királyság halvány másaként felfogható premodern államokat, melyek élén nagyrészt valamiféle egyeduralkodó állt, joggal nevezhetjük szakrális monarchiáknak. De azokban a korai államokban is – mint Athén és Róma –, ahol az egyeduralom idejekorán felszámolásra került, magasrendű, arisztokratikus berendezkedésű „köztársaságok” alakultak ki, amiket össze sem lehet hasonlítani korunk liberális demokráciáival.
A kulturális evolucionizmus tévedéseit elvetve már az elején le kell szögeznünk, hogy a királyok megjelenése a történelem színpadán nem materiális okokkal magyarázható. Merő horizontalitás, sekélyesség annak gondolata, hogy a pozitivista történetírás által kieszelt, ősközösségnek nevezett társadalom előtti társadalomból a legokosabbak, legügyesebbek, legvagyonosabbak, legerősebbek, horribile dictu legerőszakosabbak emelkedtek ki, és váltak uralkodókká. „Grandiózus tettekkel hőssé lehetett válni, de igazi királlyá nem: királynak születni kellett.” – írja Baranyi Tibor Imre – „A valódi királyi dinasztiák genealógiája, eredettörténete vagy mítosza mindig a kezdet és a kezdettelen magasságába mutat, tehát nem időben és térben merülnek fel”.
A királyság egy magasrendű, fényteli állapot társadalmi, politikai síkra való kivetülése. A legfelsőbb hatalom minden korban metafizikai eredetű, metafizikai jellegű volt, így a királyság forrását nem a mélységben, hanem a magasságban kell keresni. A teremtést követően, a Krta- vagy Satya-yugában, a hellén hagyomány Aranykorában minden ember a király létrendi szintjén állt. Az ativarṇa, azaz kasztfeletti állapotban csupán a haṃsa (hattyú) kaszt létezett, mely együttesen birtokolta a későbbi felső két varṇa tulajdonságait. Ezt az időszakot a görögök az αβασιλεία (abasileia), királynélküliség szóval illették, szigorúan a felülmúlás értelmében. Könnyen belátható, hogy mint Szmorad Csaba is utal rá, a „királyiság és a Király az ember originális méltósága és pozíciója”. Az időben előrehaladva azokból lettek a királyok, akik meg tudták őrizni őseredeti létrendi állapotukat azon tömegekkel szemben, akik a királyi ember fokozatos eltűnése során kizuhantak abból. Platón az Aranykorhoz köthető immanens minőséget, belső uralkodót ἡγεμονικόν (hégemonikon) néven említi. Aki elveszítette belső uralkodóját, ezáltal a közvetlen kapcsolatot a transzcendenssel, annak minden körülmények között szüksége van külső uralkodóra.
A gátlástalan marxista történelemhamisítás terhére róható sok már mellett az is, hogy a középkor bevett jelzőjévé tette a sötét szót. Ez azonban a baloldali történelemszemlélet
Odin, Thor, Loki… Megannyi ismerősen csengő, mégis lényegileg ismeretlen név. Az őket egykor tisztelő ősi germán népek – gótok, gepidák, langobardok, kvádok, bajorok, szászok, normannok…
A Duo Gladiiban elindult civilizációs tematika bevezető száma után megkezdjük azon tradicionális civilizációk számbavételét – elsőként Róma kerül terítékre –, amelyektől tanulhatunk, amelyekre ilyen vagy olyan
