Az emberi létezés – így az ember világhoz való viszonya is – alapvető változáson megy keresztül. Az avatatlan szemlélő azt hiheti: fejlődésről van szó, hiszen élete bármely területére pillant, nem észlel mást, mint az egyre gyorsuló ütemű fejlődés látszatát. Amennyiben azonban olyan nézőpontot tudhat a magáénak, mely nemcsak horizontális síkban képes észlelésre, hanem nyitott vertikális irányában is, észre kell vennie: ami valójában történik, az nem más, mint az imént feltételezett folyamat tökéletes ellentéte, masszív és feltartóztathatatlan alászállás. Ezen folyamat egy különleges területét, az emberi megismerés saját megsemmisüléséhez vezető útját kívánjuk az alábbiakban röviden áttekinteni. Megkíséreljük annak a bemutatását, hogy mi volt a megismerésnek az a szakrális formája, mely a világ valódi tanulmányozását tette lehetővé, majd a létromlás egymást követő fokozatai során hogyan tűnt el szinte teljesen ez a tradicionális értelemben meghatározható tudomány, végül próbát teszünk a helyreállítás lehetőségének kérdésére válaszolni.
Ahhoz, hogy érdemben szólhassunk a tradicionális tudományról, először meg kell vizsgálnunk a tradicionális ember világhoz fűződő viszonyát. A tradicionális világvallásokra épülő civilizációk emberének a világhoz fűződő viszonya szöges ellentétben állt a modern ember világhoz való viszonyulásával. Létét alapjaiban határozta meg egy olyan, nagyon magas szintű és tiszta tudás, mely közvetlen érzékszervi tapasztalás útján nem hozzáférhető. Ez a tudás emberi nyelven közvetlenül ki nem fejezhető, legfeljebb körülírható. De mire is irányul ez a nem megfogalmazható, ki nem mondható és le nem írható tudás? E nagyon tiszta és magasrendű tudás birtoklója tudta, hogy a létesült világ egy közvetlenül nem tapasztalható, magasabb rendű valóság leképződése. Tudta, hogy mindaz, amit érzékszerveivel felfog, tapasztal, az kizárólag egy horizontális valóság, és mindezeknél sokkal hatalmasabb valóságok léteznek a vertikálisban.
A Római Birodalom keleti, görög felének, a későbbi Bizánci Birodalomnak az örökségét hordozó keleti, óhitű kereszténység misztikusnak ható világa határozottan, számos lényegi vonatkozásban különül el
A kora középkor idejére tehető a szakrális és a világi uralkodói szerep kettéválása. A vallási vezetői szerep a pápa birtokába került, és bár történtek kísérletek
Megjelent a Duo Gladii civilizációkkal foglalkozó tematikus sorozatának következő száma, amely a Német Nemzet Szent Római Birodalmát, annak is a legfénytelibb időszakát, a Hohenstaufen-dinasztia, vagyis
